A táltos póni

Volt egyszer, hol nem volt, még az Óperencián is túl volt, volt egyszer egy szegény ember, s annak volt egy fia. A szegény embernek a felesége meghalt, és ő egy másik asszonyt vett feleségül. Annak az asszonynak meg volt öt lánya.
A legkisebb lánynak három szeme volt, a második lánynak négy szeme volt, a harmadiknak öt, a negyediknek hat, az ötödiknek pedig hét: egy leghátul, a nyakcsigolyáján volt. Volt a szegény embernek egy kicsi pónilova, Szilajnak hívták. A asszonynak és a lányoknak nem kellett, mivel azt mondták rá, hogy nem igazi ló, így hát a fiúra hagyták, aki azzal űzte ki minden nap a teheneket a legelõre. Tarisznyába való ételül mostohaanyja folyton korpából sütött neki kenyeret. A fiú mindig azt ette, korpakenyeret. A póni megsajnálta a fiút, megszólította:
- Édes jó gazdám, te csak korpakenyérrel élsz! Van nekem a jobb fülemben elég eleség, csak ügyelj magadra. Húzd meg a jobb fülemet, s amit akarsz, azt egyél belõle.
A fiú meghúzta a póni a jobb fülét, és mindjárt megterült egy asztal magától. A fiú evett-ivott., amenniy cask beléje fért. Így folyt napról napra, s a fiú mind kövérebb lett, mind jobb színben volt. A mostohaanyja elcsodálkozott, hogy mostohafia a korpától milyen jó színben van. Azt számította, hogy elküldi a legkisebb leányát, lesse ki a fiút, hogy mit eszik.
A legény kiment, enni adott a póninak, de a póni táltos volt, már tudta, hogy másnap mi történik. Megmondta a fiúnak:
- Vigyázz, holnap a háromszemû lány jön velünk. Addig játsszál vele, míg el nem alszik. De vizsgáld meg jól a szemeit, hogy mindegyik szemével elaludjék, mert különben meglátja, hogy te honnét eszel, s jaj lesz neked.
A fiú úgy csinált. Addig játszadozott a lánnyal, míg a lány el nem aludt, s mindegyik szeme be nem volt hunyva. Akkor meghúzta a póni fülét , s evett ivott jól.
Hazamentek este, kérdezte mindjárt az anya suttyomban a lányától:
- Evett-e valamit?
- Nem egyebet korpakenyérnél - mondta a lány.
Elküldte a mostoha másnap a fiúval a négyszemût, lesse ki az, hogy a fiú mit eszik. De a póni megint csak mondta a fiúnak, hogy vigyázzon, és játsszon megint, míg a lány el nem alszik mind a négy szemével. A fiú úgy is csinált. Addig játszott, míg a lány egészen el nem aludt. Megvizsgálta, s amikor elaludt, meghúzta a póni fülét, evett-ivott, jóllakott. Este hazamentek, kérdezte az anya a lányát, hogy mit látott. Az sem tudott mondani semmit.
Másnap elküldte a mostoha az ötszemût. De a póni megint elmondta a fiúnak, hogy mi lesz. Játsszék vele, míg mind az öt szeme el nem alszik a lánynak. A fiú úgy csinált. Addig játszott a lánnyal, míg az el nem aludt majd evett-ivott jól,. Hazamentek este, s a lány azt mondta az anyjának, hogy nem látott egyebet, csak korpakenyeret.
Másnap úgy határozott az asszony, hogy elküldi a hatszemût. Erõsen ráparancsolt, hogy ügyeljen, mit csinál a fiú. Az is csak úgy járt, mint a többi. este az anyja jól elverte, mert õ se látott semmit. Azt határozták most, hogy menjen el a hétszemû lány. De a póni megint megmondta a legénynek, hogy ügyeljen magára, sírva mondta el:
- Avval a hétszemûvel addig játsszál, míg mind a hét szemével el nem alszik, mert ha nem, pórul járunk!
És addig játszott a fiú, míg a lány el nem aludt. Megvizsgálta a szemeit. De egyet, a nyakcsigolyáján nem látott meg. Avval nem aludt el a lány. Meglátta, hogy a fiú mehhúzta a póni fülét, s evett-ivott. Este megmondta az anyjának, hogy a fiú miért van olyan jó színben, s miért olyan vidor.
- Olyan ételeket eszik, hogy még a bárók sem különbet, a Szilaj füléből!
Az asszony most már tudta, mit csináljon. Betegnek tettette magát, s azt mondta a férjének, hogy addig nem gyógyul meg, míg a Szilajnak a húsából nem ehetik.
Nagy nehezen ráadta magát az ember, hogy a pónit vágják le. Szilaj sírva panaszkodott a fiúnak, hogy mit terveznek vele:
- Tudd meg, édes fiam, hogy engem holnap levágnak! Hanem ügyelj, mert mi ketten el fogunk szökni. Holnap, mikor visznek majd levágni, kérjed meg édesapádat, hogy te vezess engem a vágóhídra. És amikor én letérdepelek, ugorj a hátamra.
Másnap vitték Szilajt levágni. A fiú, mikor a póni etérdelt, felszökött a hátára. Szilaj többé nem ment a földön, hanem felemelkedett a levegõbe. Elrepült a fiúval, s a többi faképnél maradt. Mentek , sokáig repültek, és elértek nagy idõ múlva egy szép rézerdõhöz. Leszálltak. A fiú megkívánta a szép rézvirágokat, mondta a póninak, hogy leszakít egyet, s a kalapja mellé tûzi. Leszakított egyet, s a kalapja mellé tûzte. De Szilaj azt mondta:
- Édes fiam, miért nem hagyod békén? Ezért nekem mindjárt megint kell szenvednem.
Mikor kiértek a rézerdõbõl, elõállott egy nagy farkas.
- Hó, megálljatok! Miért bántottátok az én rézerdõmet? Most, Szilaj , meg kell küzdened velem.
- Nem bánom - mondta a Szilaj -, küzdjünk hát.
Megküzdöttek, s a harmadik öklelésnél Szilaj úgy felkapta a farkast, hogy három ölre vetette a levegõben. Mire a farkas visszaesett a földre, nyaka-lába ki volt törve, nem bírt többet mozdulni. Mondta a póni a fiúnak:
- Látod, egykönnyen martalékul eshettem volna a farkasnak. Ne próbálj hát az erdõbõl szakítani!
Mentek, mendegéltek, sokáig mentek, míg végre elértek egy szép ezüsterdõbe. Az erdõ nagyon szép volt, ezüstlombbal, virágokkal volt teljes. A fiú rimánkodni kezdett , hogy õ mégiscsak szakít egy virágot innét is. Szilaj eleget kérte, hogy ne szakítson, mert azért neki meg kell küzdenie. De addig rimánkodott a fiú, míg végül a póni megengedte, hogy szakasszon egy ezüstvirágot az erdõbõl. Mentek tovább, kiértek az erdõ szélére. Mikor kiértek, elõáll egy oroszlán.
- Szilaj póni, mi csengett az erdõn? Valamit hallottam, bántottátok az ezüsterdõm!
Megküzdtek az oroszlánnal. Ezt a Szilaj úgy feldobta, hogy az oroszlán hanyatt vágódott.
- No - mondja Szilaj a fiúnak -, harmadszor meg ne próbáld, mert akkor életemet veszítem.
Mentek, mendegéltek tovább, nemsokára elértek egy tiszta aranyerdõt. Az erdõ szép aranyvirággal volt tele. A fiú rimánkodni kezdett, hogy õ mégiscsak szakít egy aranyvirágot. A póni sírva kérte a fiút:
- Ne szakíts, mert ennek az erdõnek már nemcsak egy õre van.
De a fiú nem fogadott szót, mégiscsak szakított egy virágot. A póni megrántotta a fejét:

Látom már elõre, hogy végem lesz
No hát, ahogy az erdõ szélére érnek, elõállít egy tigris., majd így szólt
- No, Szilaj, most add meg magad vagy megölünk. Miért bántottátok az aranyerdõt?
A fiú búsulni kezdett, sírt nagyon, hogy Szilaj elpusztul.
- Ekkor jött egy öregasszony, és az egy valóságos boszorkány volt. Látja a fiút, hogy búslakodik. Könnyen kiszedte a fiúból, hogy mi van a dologban:
- Ha csak az a baj - mondja a boszorkány-, az nem nagy baj. Én majd megmentem a te pónidat. Csak arra esküdj meg, hogy soha meg nem házasodol.
A fiú nagy nehezen megesküdött, és az öregasszony egy hoppra legyőzte a tigrist és megmentette a point. A fiú elbúcsúzott az öregasszonytól, és ment tovább. Nemsokára Szilajjal elért egy malomba, szállást kért. A molnárnak volt egy igen szép lánya. A fiú megszerette a lányt, a lány is a fiút. A lány még inkább, mint a fiú; kérte hát, hogy vegye el õt feleségül. De a legény megmondta, hogy neki milyen esküje van, hogy sohasem házasodhat meg.
- Na majd én segítek rajtad kis gazdám, hiszen te is megmentetted az életemet!
Erre összekelt a lánnyal, megesküdtek. Mikor eltelt a vendégség, lefeküdt az egész ház népe. Szilaj feltett az asztalra egy kenyeret és egy korsó vizet. A vaskanalat meg a seprût pedig felállította a nyelére az ajtó mellé. A számítás jó volt, mert éjfélkor jött a boszorkány. Kiáltja a seprûnek:
- Nyisd ki, seprû az ajtót!
Mondja a seprû:
- Nem lehet, mert a fejemen állok.
Kiáltja a vaskanálnak:
- Vaskanál, nyisd ki az ajtót!
- Én sem tehetem, mert a fejemen állok!
Kiáltja a boszorkány a házba:
- Gyere ki, esküszegõ, mert úgyis véged lesz!
Erre megfelelt a kenyér:
- Hej, te kutya boszorkány, te nem engedheted meg, amit én megengedek? Engemet elvetnek, megnövök, azután lekaszálnak, azután megcsépelnek, megõrölnek, vízzel összegyúrnak, megsütnek, azután megesznek. Ennyi kínt én mind kiállok, s megbocsátok.
- Ejnye teremtette! - kiáltotta a boszorkány. - Itt nagyobb boszorkány van nálamnál!
Úgy megharagudott a boszorkány, hogy rögtön kettéhasadt. A fiatalok és Szilaj pedig ma is élnek, ha meg nem haltak.

Az éneklő sellő hercegnő

Volt egyszer, hol nem volt, egy hatalmas, végtelen tengerben élt egyszer egy gyönyörűséges sellő leány, akit Dorkának hívtak. Dorkának igencsak sok barátja volt, jóban volt a delfinekkel, halakkal, rákokkal,sőt még a tengeri csigákkal is. A víz alatti világ,amelyben élt csodálatos volt. Egész nap csak játszadozott, úszkált, néha még a vízből kiálló kisebb sziklákra is kimerészkedett,de a partra sohasem, oda nem volt szabad. Édesapja elmagyarázta neki még kislánykorában, hogy a partra menni veszélyes, ott az emberek csak csodálkozva vizsgálgatnák és bántanák. Így hát a part közelébe sohasem ment.
Így teltek a sellő hercegnő napjai, boldogan és gondmentesen, játszadozva a barátaival.

Eközben egy kis halászhajó lengedezett a tengeren, a fedélzetén egy három fős legénységgel, a Kapitánnyal, ifjú segédjével,Emillel és Hordóval, a juhászkutyával. Horgászni indultak, mivel ezzel keresték a kenyerüket, de sajnos az utóbbi időben semmit sem fogtak, mivel a parton épült új gyár hatalmas zaja elrémísztette a környékről az összes halat, delfint de még a madarakat is. Nem volt mit tenni ellene, a gyár tulajdonosa egy gonosz üzletember volt, aki nem törődött a környezetével.
Így lengedezett csendben a halászhajó a tengeren, amikor egyszer csak Hordó kutya végigszimatolta a fedélzetet, és a hajó faránál, a korlát alatt kidugva a fejét, vakkantott párat.
Odasiettek a többiek is, kihajoltak, és legnagyobb meglepetésükre, a kapitányi
kabin ablaka alatt, a párkányba kapaszkodva egy sellőt láttak, aki ugyan halkan hüppö-
gött, de akkora könnyeket hullatott, mint egy jól megtermett rozmár. A Kapitány nagy zavarában hirtelen azt se tudta mihez kapjon. Hallott már sellőkről, de találkozni még eggyel sem találkozott. Aranyszőke haja hosszú göndör fürtökben omlott alá, karcsú derekától lefelé ezüstös türkiz színben csillogtak pikkelyei az uszonyán. Szerencsére Emil hamar feltalálta magát.
– Ne bámészkodjunk, hozok egy kosarat, és húzzuk a fedélzetre! Kiáltotta.
Óvatosan átsegítették a korlát fölött, és egy székbe ültették. A Kapitány hebegva habogva, de végülis megkérdezte a lányt:
– Hát Te meg hogy kerültél ide, mi baj ért?
A megszeppent Dorka lassan megnyugodott, és csilingelő hangján elmesélte, hogy a delfin barátaival a gyöngykagylók völgyébe indultak, ami elég távol esik az otthonuktól.
- A korallszirtek mögött gyönyörű tengeri rózsák vannak . Én még sohasem jártam arra, és nagyon kíváncsi voltam. Már fél napja úsztunk, amikor egy hatalmas fekete áramlat jött velünk szembe,és épp csak egy pillanatra csuktam be a szemem, de amint kinyitottam, már le is madtam a többiektől, mind eltűntek a szemem elől. Gyorsan utánuk indultam, de egy sziklahasadékból
rám támadt egy cápa. Akkor nagyon megijedtem, és a felszínre úsztam. És bár tudom, hogy nem szabad az emberekkel érintkeznem, de épp itt, a hajó mögött bukkantam fel, és felkapaszkodtam, nehogy utolérjen az a vérengző hal.
– Nyugodj meg, most már biztonságban vagy, és segítünk hazatalálni – mondta ekkor Kapitány, majd mind bemutatkoztak, és a sellő is elárulta a nevét:
– Dorka vagyok, a tengeri herceg lánya. De sajnos nem tudom, merre kéne hazaindulni. Csak azt tudom, hogy a tenger teljesen zavaros. Hogyan fogok így hazatalálni?
-Ez biztos annak a gonosz iparosnak a műve, aki a tengerbe engedi a szennyeződéseket. –mondta Emil. Sajnos nem tehetünk ellene semmit, hiszen egy boszorkány elátkozta őt, hogy mindaddig gonosz legyen az emberekkel és a környezettel, amíg azt a világ leggyönyörűbb hangja meg nem töri. Eddig már nagyon sokan próbálkoztak a hangjuk erejével, de egyikőjüknek sem volt elég szép a hangja.
-Én tudok énekelni, de sajnos nem mehetek a part közelébe, mert akkor az emberek elfognának és bántanának-mondta Dorka. Tőletek már nem félek, mert ti megmentettétek az életemet, de a többi ember közé nem szabad mennem.
Búslakodtak egy darabig, majd Emilnek eszébe jutott valami:
-Van egy csodálatos ötletem. Nem megyünk ki a hajóval egészen a partra, csupán a gonosz iparos közelébe, és így hátha meghallja a Dorka hangját és hátha az megtöri a varázslatot.
Így is tettek, de sajnos Dorka hangja nem volt elég hangos. A gyár zaja teljesen elnyomta, az iparos nem hallotta meg.
Ekkor Dorka azt mondta:
-Feláldozom magam, kiúszom a partra, és énekelek a gonosz gyártulajdonosnak, így megmenthetem a családomat, a tenger lakóit és ti is visszakapnátok a munkátokat, lenne miből éljetek.
De eközben Emilnek annyira megtetszett Dorka szépsége, hogy nem akarta egyedül az emberek közé engedni, így hát együtt úsztak ki a partra és ekkor megszólalt Dorka gyönyörű, lélegzetelállító hangja. Emilnek tátva maradt a szája. De nem csak neki, hanem hirtelen a gyár zúgása is megszűnt és a gonosz iparosból hirtelen jóságos pásztor lett. Emil és Dorka gyorsan visszaúsztak a hajóhoz, így senki nem láthatta meg őket. Kapitány és Hordó már boldogan várták őket vissza.
-Mostmár csak az otthonomat kell megtalálnom, pityergett Dorka.
– Csak nem úgy néz ki messziről, mint egy háromágú villa? – kérdezte Kapitány, és már nyújtotta is Dorka felé a távcsövét. – Épp azt figyelgettem a távolban, amikor meghallottunk téged.
A sellő belenézett a távcsőbe, és boldogan kiáltotta, igen ez az!
Már besötétedett, mire odaértek. A sellőlány már nagyon izgatott volt, alig várta, hogy a vízbe vethesse magát. Kapitány újra a kosárba segítette, Emil pedig óvatosan a leengedte a vízhez, Dorka pedig egy nagy csobbanással eltűnt a mélységben.
– Még csak el sem is köszönt… – jegyezte meg Emil, ahogyan a fodrozódó vizet figyelte ábrándosan.
Ekkor azonban, mint valami gejzír, hirtelen egy vízsugár tört fel, és megjelent a tenger királya, Dorka édesapja.
-Mivel megmentettétek a lányom életét, úgy döntöttem teljesítem a lányom kívánságát és eljövök értetek, hiszen a lányom azt kívánta bárcsak mág egyszer láthatná szerelmét.
Emil kicsit gondolkozott, de aztán végül a tenger királyával a víz mélyére ment, ahol Dorkával összeházasodtak, ők lettek a tenger hercege és hercegnője. A Kapitány egy gyönyörű új halászhajót kapott, Hordó pedig vígan játszadozott a tengeri csigákkal és vizicsikókkal.