Volt egyszer, hol nem volt, egy hatalmas, végtelen tengerben élt egyszer egy gyönyörűséges sellő leány, akit Dorkának hívtak. Dorkának igencsak sok barátja volt, jóban volt a delfinekkel, halakkal, rákokkal,sőt még a tengeri csigákkal is. A víz alatti világ,amelyben élt csodálatos volt. Egész nap csak játszadozott, úszkált, néha még a vízből kiálló kisebb sziklákra is kimerészkedett,de a partra sohasem, oda nem volt szabad. Édesapja elmagyarázta neki még kislánykorában, hogy a partra menni veszélyes, ott az emberek csak csodálkozva vizsgálgatnák és bántanák. Így hát a part közelébe sohasem ment.
Így teltek a sellő hercegnő napjai, boldogan és gondmentesen, játszadozva a barátaival.
Eközben egy kis halászhajó lengedezett a tengeren, a fedélzetén egy három fős legénységgel, a Kapitánnyal, ifjú segédjével,Emillel és Hordóval, a juhászkutyával. Horgászni indultak, mivel ezzel keresték a kenyerüket, de sajnos az utóbbi időben semmit sem fogtak, mivel a parton épült új gyár hatalmas zaja elrémísztette a környékről az összes halat, delfint de még a madarakat is. Nem volt mit tenni ellene, a gyár tulajdonosa egy gonosz üzletember volt, aki nem törődött a környezetével.
Így lengedezett csendben a halászhajó a tengeren, amikor egyszer csak Hordó kutya végigszimatolta a fedélzetet, és a hajó faránál, a korlát alatt kidugva a fejét, vakkantott párat.
Odasiettek a többiek is, kihajoltak, és legnagyobb meglepetésükre, a kapitányi
kabin ablaka alatt, a párkányba kapaszkodva egy sellőt láttak, aki ugyan halkan hüppö-
gött, de akkora könnyeket hullatott, mint egy jól megtermett rozmár. A Kapitány nagy zavarában hirtelen azt se tudta mihez kapjon. Hallott már sellőkről, de találkozni még eggyel sem találkozott. Aranyszőke haja hosszú göndör fürtökben omlott alá, karcsú derekától lefelé ezüstös türkiz színben csillogtak pikkelyei az uszonyán. Szerencsére Emil hamar feltalálta magát.
– Ne bámészkodjunk, hozok egy kosarat, és húzzuk a fedélzetre! Kiáltotta.
Óvatosan átsegítették a korlát fölött, és egy székbe ültették. A Kapitány hebegva habogva, de végülis megkérdezte a lányt:
– Hát Te meg hogy kerültél ide, mi baj ért?
A megszeppent Dorka lassan megnyugodott, és csilingelő hangján elmesélte, hogy a delfin barátaival a gyöngykagylók völgyébe indultak, ami elég távol esik az otthonuktól.
- A korallszirtek mögött gyönyörű tengeri rózsák vannak . Én még sohasem jártam arra, és nagyon kíváncsi voltam. Már fél napja úsztunk, amikor egy hatalmas fekete áramlat jött velünk szembe,és épp csak egy pillanatra csuktam be a szemem, de amint kinyitottam, már le is madtam a többiektől, mind eltűntek a szemem elől. Gyorsan utánuk indultam, de egy sziklahasadékból
rám támadt egy cápa. Akkor nagyon megijedtem, és a felszínre úsztam. És bár tudom, hogy nem szabad az emberekkel érintkeznem, de épp itt, a hajó mögött bukkantam fel, és felkapaszkodtam, nehogy utolérjen az a vérengző hal.
– Nyugodj meg, most már biztonságban vagy, és segítünk hazatalálni – mondta ekkor Kapitány, majd mind bemutatkoztak, és a sellő is elárulta a nevét:
– Dorka vagyok, a tengeri herceg lánya. De sajnos nem tudom, merre kéne hazaindulni. Csak azt tudom, hogy a tenger teljesen zavaros. Hogyan fogok így hazatalálni?
-Ez biztos annak a gonosz iparosnak a műve, aki a tengerbe engedi a szennyeződéseket. –mondta Emil. Sajnos nem tehetünk ellene semmit, hiszen egy boszorkány elátkozta őt, hogy mindaddig gonosz legyen az emberekkel és a környezettel, amíg azt a világ leggyönyörűbb hangja meg nem töri. Eddig már nagyon sokan próbálkoztak a hangjuk erejével, de egyikőjüknek sem volt elég szép a hangja.
-Én tudok énekelni, de sajnos nem mehetek a part közelébe, mert akkor az emberek elfognának és bántanának-mondta Dorka. Tőletek már nem félek, mert ti megmentettétek az életemet, de a többi ember közé nem szabad mennem.
Búslakodtak egy darabig, majd Emilnek eszébe jutott valami:
-Van egy csodálatos ötletem. Nem megyünk ki a hajóval egészen a partra, csupán a gonosz iparos közelébe, és így hátha meghallja a Dorka hangját és hátha az megtöri a varázslatot.
Így is tettek, de sajnos Dorka hangja nem volt elég hangos. A gyár zaja teljesen elnyomta, az iparos nem hallotta meg.
Ekkor Dorka azt mondta:
-Feláldozom magam, kiúszom a partra, és énekelek a gonosz gyártulajdonosnak, így megmenthetem a családomat, a tenger lakóit és ti is visszakapnátok a munkátokat, lenne miből éljetek.
De eközben Emilnek annyira megtetszett Dorka szépsége, hogy nem akarta egyedül az emberek közé engedni, így hát együtt úsztak ki a partra és ekkor megszólalt Dorka gyönyörű, lélegzetelállító hangja. Emilnek tátva maradt a szája. De nem csak neki, hanem hirtelen a gyár zúgása is megszűnt és a gonosz iparosból hirtelen jóságos pásztor lett. Emil és Dorka gyorsan visszaúsztak a hajóhoz, így senki nem láthatta meg őket. Kapitány és Hordó már boldogan várták őket vissza.
-Mostmár csak az otthonomat kell megtalálnom, pityergett Dorka.
– Csak nem úgy néz ki messziről, mint egy háromágú villa? – kérdezte Kapitány, és már nyújtotta is Dorka felé a távcsövét. – Épp azt figyelgettem a távolban, amikor meghallottunk téged.
A sellő belenézett a távcsőbe, és boldogan kiáltotta, igen ez az!
Már besötétedett, mire odaértek. A sellőlány már nagyon izgatott volt, alig várta, hogy a vízbe vethesse magát. Kapitány újra a kosárba segítette, Emil pedig óvatosan a leengedte a vízhez, Dorka pedig egy nagy csobbanással eltűnt a mélységben.
– Még csak el sem is köszönt… – jegyezte meg Emil, ahogyan a fodrozódó vizet figyelte ábrándosan.
Ekkor azonban, mint valami gejzír, hirtelen egy vízsugár tört fel, és megjelent a tenger királya, Dorka édesapja.
-Mivel megmentettétek a lányom életét, úgy döntöttem teljesítem a lányom kívánságát és eljövök értetek, hiszen a lányom azt kívánta bárcsak mág egyszer láthatná szerelmét.
Emil kicsit gondolkozott, de aztán végül a tenger királyával a víz mélyére ment, ahol Dorkával összeházasodtak, ők lettek a tenger hercege és hercegnője. A Kapitány egy gyönyörű új halászhajót kapott, Hordó pedig vígan játszadozott a tengeri csigákkal és vizicsikókkal.
